Ez egy nagyon érdekes téma, de egyben nagyon fontos is.

Amikor szakított velem a párom, egy rakás dolgot, cikket, véleményt, kérdést-választ elolvastam a témában. Ahol nem egy adott szerző cikke jelent meg, hanem valamilyen fórumon átlagemberek beszélgettek, ott mindig az volt az alap, hogy "felmelegítve csak a töltött káposzta jó". Többségében pontosan ezzel a szólással éltek, amit vicces, de még csak nem is hallottam soha máskor, más témában. Itt ismertem meg.

Ennek az a lényege, hogy ha már egyszer a kapcsolat elromlott, ha már egyszer szakításra került a sor, akkor annak vége, kész, hagyni kell a fenébe. Nem lehetséges, sőt, nem is érdemes visszacsinálni. El kell felejteni, tovább kell lépni. Pont.

Hát igen, ez is egy nézőpont. Ha elromlott a telefonom, kidobom, oszt jónapot. Veszek egy másikat. Még jó, hogy a szüleink annak idején nem így álltak a gyerekneveléshez: ha már ilyen rossz a gyerek, vigyük vissza, vagy adjuk le egy árvaháznak, hátha majd a következő szülőhöz jobban illik. :)

Halljuk sokszor idősebb emberektől, hogy bezzeg a mi időnkben nem kidobtuk a dolgokat, hanem megjavítottuk! Értik erre nem csak a szó szerint vett fizikai tárgyakat, hanem az emberi kapcsolatokat és a házasságot is.

Persze, igen, annak a kornak is megvolt a maga hátránya. A válás például adott esetben lehet a lehető legjobb döntés, de akár a lehető legrosszabb is.

Miért hibás szerintem ez a fajta megközelítés

 
Amikor újra összejöttem a párommal, akkor egy ismerőstől megkaptam (humorosan egy olyan idős hölgytől, akinek ez a harmadik házassága... remélem, ebben már megtalálta a boldogságát), hogy "de hát abban a kapcsolatban voltak problémák, nem?".

Hm. De igen, voltak. Ahogyan rengeteg kapcsolatban és házasságban is vannak. Sőt, vannak megcsalások is és állandó gyűlölködések.

Az alap furaság az egészben az, hogy sokan abból indulnak ki, hogy ha két ember együtt van, az egy jó, életképes, boldog kapcsolat, ha pedig szétmentek, akkor az a kapcsolat halála.

Én a szakításom után jobb (bár csak baráti) kapcsolatban maradtam az exemmel, mint sok pár, akit ez idő alatt láttam. Mi tiszteletteljesebben álltunk egymáshoz, illetve beszéltünk egymással és egymásról, mint sokan, mialatt kapcsolatban voltak. Értem ez alatt a lekezelő, bunkó stílust, a másik rosszmájú kibeszélését, megcsalást, flörtöket, kiabálásokat, veszekedéseket, az intimitás teljes vagy részleges megszűnését... és a többi.

Tehát attól, mert két ember nincsenek együtt, nem biztos, hogy nagyobb "gázban" vannak, mint azok, akik együtt vannak.

Igen, de hát mégiscsak szakítottak

Való igaz. Azért, mert az egyik - vagy épp mindkét - fél számára az a kapcsolat ott, akkor, olyan formában nem volt megfelelő.

Nálunk is így volt. Bár nagyon sz@r volt, és hosszú hónapok múltán jöttük csak újra össze, és én (valójában mindketten) rengeteges szenvedtem, de ebben a mai formájában messze sokkal-sokkal-sokkal több örömöt ad, mint akkor. Tehát megérte kimondania a páromnak azt, hogy "ezzel vége". Hiszen ha nem mondta volna, talán azóta is küszködünk, és egyre rosszabbul érezzük magunkat az életünk minden területén. Azt hiszem, szinte minden szakítás valahol egy jó döntés akkor abban a pillanatban, abban a kapcsolati szakaszban.